mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován
nézek egyszerre odalett
ellovant éveim után

álldogálok és fülelek
mintha-mintha még hallanám
nem csengettyű szól levelek
szél babrál késett balladán

madarai rég nincsenek
és nem is lesznek már talán
tartja az üres fészkeket
ágai közt a vén platán

mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován

vissza

Tévét nézek, embert látok.
Embert nézek tévét.
Kegyetlen krimi, aminek
mind tudjuk a végét.

Az ember a gyilkos –
Az ember a jó,
Könyvekből hajtogatott papírhajó:
Milliók matrózai fuldokolnak rajta
És nem érdekel senkit,
hogy a hajót ki hajtja.

Csak előre, előre! Így tovább!
Víz sincsen már régen.
Kétségbe esett jégtánc
egy mesterséges jégen.

vissza

vissza

Ma újból itt vagyok
kegyelemből,
hogy szeresselek
teljes szívemből,
hogy elfogadjam,
mit elrendelsz életemben
rám vigyázó szelíd szemed
fényét add észrevennem.

vissza

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

vissza

Ha reményed a holnapi találkozás,
Csalódni fogsz
Ha vágyad a tegnapi emlékek ismétlése,
Csalódni fogsz
Ha élményeid ragyogónak látod,
Csalódni fogsz
Mert van egy hely, amihez kevés
a szó
a hang
a szín
a mozgás
a vízesés
a szél
a virág
a vers
a dal
Ott van a tegnap értéktelensége kincsekre beváltva És ezt a helyet még mindig készítik Neked.

vissza

vissza

A csendes esti szélben
Egy mozdony zúgó hangja
Titkos kertben kél.

A város lámpácskái
A tavon tükröződve
A csillagokkal egyesülnek.

De egy néma sikoly hangja
Egy szakadt húr darabja
A régi sebet felszakítja.

vissza

Itt állok
szemem égre szegezve
a hulló hó esti csodája - csak ámulok
szívem átveszi a lassú tél úszását

hideg van - én mégsem fázom
testem-lelkem túl a fásult világon
keres nyugalmat,
nyugalmat, hol Te vagy

a hókristályokban figyelem szemed
félek tőled, pedig (Te) szelíden, szépen
vigyázod léptemet,
minden lépésemet.

vissza

Bábunak lenni tán
túl kemény
És a szabadságra
nincs is remény.

De a kemény kéz
az ollóhoz nyúl
s tán egy új Élet
szikrája gyúl!

A földön fekszem
Szabadon
De mégsem úgy
ahogy akarom.

Kétség és Reménytelenség
vesz körbe
s a régi kérges kéz
bárcsak visszakötne!

vissza

Az esti csöndben
morcosak a muslicák
köröznek
pohár borra s
tátott szájra várva

Felemelem fáradt fejem
és a mozdulatlan lomb nélküli
ős fa koronájába
ágyazva
rám mosolyog
a
Fagyöngy.

vissza

Belépek a nyirkos sötétségbe,
Körülvesznek a rideg káosz-világ alakjai,
Dobogó szívemtől zeng a némaság,
Fejem fölött az összes kő lelkemre nehezedik.
Megfojt a könyörtelen szürkeség.
Hogyan menekülhetnék?

Hirtelen fénysugarak törik meg a csendet,
És feloldják a bennem lévő félelmet.
Enged a szorítás.

Vörös vért izzadó oszlopok sárgákat,
szikrázó kékeket álmodnak.

vissza

Mint a napraforgó virága
A nyári zápor magányában
Úgy várja a lelketek
A fényt a nap udvarába

Lehajtott fejjel az árva
Magában csügged az árpa
S mint medárdos búza magvai
Görnyedve, komoran telnek napjaid

De emeld fel fejed az ég felé
Hadd érje magvaid az érlelő fény!

vissza

Vadászom, de én vagyok a csapda foglya
repülök, ám szárnyaim ólomlánc fogja
zörgetem az ajtót
Öklöm véres a kopogtatástól
Mustármag hitem,
mint fuldokló a legapróbb deszkaroncsba
kapaszkodik a levetett golgotai gyolcsba
és megint megérintem ruhád szegélyét
hátha,
immáron talán százezredszerre is tényleg meg tudsz gyógyítani.

vissza

Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.

A lelkem is, ha lány hajára száll,
Ott úgy pihen,
Mint ez a vándor,
Ez a szomorú, száraz idegen.
Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,
Egy pillanat - s a szél tovább viszi,
Tovább, tovább...

vissza

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger
zúgja mégis vissza.

vissza

Egy ablakban, egyedül, árván,
Egyvalakire várván,
Úgy-e hogy álltál már te is!

Szemedet egy pontra szegezvén,
Oda, hol kanyarul az ösvény,
Úgy-e hogy néztél már te is!

Messzebb e pontnál, egyetlennél,
Akárha mágnes rabja lennél,
Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

S ha ilyenkor valaki rád szólt,
Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
De nem láttad te sem!

S ha úgy esnék, hogy sohasem,
Hogy szűk lenne az élet is:
Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
Hogy állnád, várnád akkor is!

vissza

Közeledik. És erre nincsen szavunk:
A külvilágba’ nyakig merülve,
Menekülve távolodunk.

Elvesszük ahelyett, hogy magunkból adnánk.
Aztán meg, hogy a sötétet szabják
Égőkkel rakjuk tele a fákat,
A gyertyák pedig sorfalat állnak
Az üveg mögött, hol a szemébe karcolt
Bánat az egyetlen, akit az ember ölel.

Az ember, akit meg a hiány öl el

Pedig ott van az ünnep,
valahol papírok alatt.

vissza

Megálljatok, kik halkan jártok itt,
A fák alatt, ti kedvesek.
Kik értitek az erdő titkait,
Rám nézzetek.

Párommal én az erdő ünnepén,
Szentséges édes alkonyon,
Csendben, harmatban, lilán és üdén
Harangozom.

vissza

Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

vissza

Éneklem az életem - hibát ejtek.
De nem zavar, hiszen ismétlések majd úgyis lesznek.

De észre kell vennem, a dalom végén
Nem áll ismétlőjel.
Rájöttem, a jelen hangjait
Csak egyszer énekelhetem el.

Nem-nem! Meg nem ismételhetem,
De ha kérem, mindig újrakezdhetem.

vissza

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

vissza